Nem tagadom, rám a legnagyobb hatással a magyar költészetben ez a mélabús, fura figura van.. Fájhatott neki az élet, mégis olyan mélységgel írt a szerelemről, amelyet ma éreztem a kedvesem mellett, ahogyan körülfont a karjaival egész éjjel.. Bocsássátok meg a szentimentalizmusom, talán csak a közelgő karácsony teszi, de a mai bejegyzésünkben a valaha volt legnagyobb hazai poéta soraival foglalkozom, nem tagadom, megindít.
Akihez szólott a legelső nóta:
Zsóka menyasszony, férjhez megy a Zsóka.
Még kurta szoknyás lány volt egy pár éve
és nemsokára a más felesége.
Így van megírva pár rövidke sorba,
mintha ez olyan természetes volna.
Az a reporter mit tudta, hogy ebbe
egy kész regény van végleg eltemetve,
bevégzett regény, be nem végzett álom:
Zsóka volt az én első ideálom.
(Ady Endre: Zsóka búcsuzója - részlet)
Amikor megszólal az orgona zenéje,
elhangzik mindkettőnk ajkán az igen,
sorsunk akkor eggyé forr össze,
szeretni akarlak és megtartani mindörökre,
kezem feléd nyújtom, szívem neked adom,
melyet soha vissza nem kérek,
szeress egy életen át úgy, mint ahogy én téged,
akkor is, ha megöregszünk és
akkor is, ha már nem élek.
(Ady Endre)
Egy napvirág-szemű menyasszony s egy napsugár-lelkű legény.
A tubarózsa illatozzon s áldott legyen a mámoruk.
(Ady Endre: A mi gyermekünk)
Ínségemből hozzád
fohászkodom sírással,
Akarod, hogy jó legyek?
A szememet csókold,
hadd lássam a mélyben
az elásott kincseket.
Álomban szegődött
hozzánk és kék lángokkal
lobogott a szent arany.
Te adtad az álmot.
Merre az arany-mély?
Mutasd meg, hogy merre van.
Ha meg nem találjuk,
ha csak fázva didergünk,
lesz-e nekünk szent napunk?
A szememet csókold,
hadd lássak, hadd lássak,
mert bizony elkárhozunk.
(Ady Endre: A szememet csókold)
Menyasszony mind, az egész sereg,
elmúlt a nyár s ez mind nászágyra vár:
ködharangok búgnak, zene szól,
jön a vőlegény a hegyek alól.
(Ady Endre: Elűzött a földem)
Mi mindig mindenről elkésünk,
mi biztosan messziről jövünk.
Fáradt, szomorú a lépésünk.
Mi mindig mindenről elkésünk.
Meghalni se tudunk nyugodtan.
Amikor már megjön a Halál,
lelkünk vörösen lángra lobban.
Meghalni se tudunk nyugodtan.
Mi mindig mindenről elkésünk,
késő az álmunk, a sikerünk,
révünk, nyugalmunk, ölelésünk,
mi mindig mindenről elkésünk.
(Ady Endre: Akik mindig elkésnek)
.jpg)